Szkájképeres

Ez egy jó régről elmaradozó bejegyzés.  Ha jól számolom, legalább három hete tartozom vele.  Sikerült nagy mázlival pont az Irene hurrikános hétvégére jó előre szállást foglalnom Chicagoba, mondván, Bálinték is voltak ott, én sem hagyhatom ki :)  Amikor kiderült, h jön erre a viharasszonyság, gyorsan áttettem a vasárnap esti repjegyemet keddre, szereztem két extra nap szállást (olcsó kollégium, nyolc ágyas szoba, de amikor odaértem, közölték, h valamit benéztek, bocs, nincs meg a hely amit foglaltam, és ha nem sértődöm meg, ugyanazért az árért egy egyágyasba raknak).  Ezen kívül megbeszéltem, h én akkor hétfőn és kedden a chicago-i irodából dolgoznék.  Nálunk a trading floor, ahol vagyok, kész bolondokháza, rumli, kiabálás, kihangosított telefonok és tévék, kacatok mindenfele, úgy négyszáz ember (lehet h hat, nem számoltam).  Ott ugyanaz a harmincnyolcadik emeleten, lenyűgöző kilátással a Michigan tóra, 15-20 ember (nagyobb részük épp szabin), csend és nyugalom, ingyenkávé (rengeteg fajta). Ami közös, az asztal alja ott is olyan béna kialakítású, h egy rendes lábkinyújtás komoly küzdelmet igényel.  Szóval az iroda, és eleve a plusz két nap külön kaland volt, és így még sokkal jobban megérte az út.

Most jöttem rá, hogy ezt a blogot már elkezdtem írni, amikor negyven percet álltunk sorba a felszálláshoz.  Megkeresem és bemásolom ide, jól.  

Chicago!  Nekivágtam, most itt ülök a LaGuardia reptéren és várom, h beszállhassak a gépbe.  Odakint gyönyörű napsütés, ami igazán luxusszámba megy a tegnapi hidegfront és a holnapi hurrikán között félúton.  Remélem azért marad még valami New Yorkból és New Englandből, mire meg akarnánk nézni :)  26 éve nem volt ilyen hurrikán és a manapság amúgy is népszerű masszív zivatarokkal együtt mindenki azt várja, h ez az augusztus megdönti a legesősebb hónap rekordját, amelyet most egy 1880-as évek-beli hónap tart.  Én tehát nem fogok tudni beszámolni arról, hogy néz ki, amikor az ember a 36. emeleten van és átmegy rajta egy hurrikán, de sebaj. :)  Érdekes ez a sok eső, mert eddig csak kétszer áztam meg, egyszer este hazafelé, amikor a 14. utca környékén vacsiztunk (a metrótól hazáig a 6 utca is nagyon durva volt, holott amikor kijöttünk azétteremből, még megegyeztünk, h nem is esik az eső annyira).  Másodszor amikor abostoni vendégekkel sétáltunk, keresztül a Central Parkon, ami tök üres volt (néhány hülye futót és 3 még hülyébb turistát leszámítva :) ).  Ez is élmény volt, nem láttam még így soha (mert nyilván máskor nincs velem a másik két hülye turista :) aki elcsal oda). Szóval most itt ülök, és várom, h elinduljon a kaland.  Már a gépen.  Kicsit késni fogunk, mert a kapitány szerint kb 30.-ak vagyunk a sorban és ez egy 30-40 perces dugót jelent. Még jó, h ez kis reptér (nem is nagyon van ennyi gép a kapuknál :) ).  Remélhetőleg a következő bejegyzés már tényleg Miss Saigonból Chicago-ból érkezik.

Idáig tartott az anno online, most megtalált rész, vissza a mába.  Chicago sokkal érdekesebb volt annál, hogy onnan is irogassam a blogot :)  Végül a fent említett repülőgép csak eljutott a kifutópályáig, felszállt, repült és le is szállt.  Sajna odafelé éjszaka mentem, visszafelé pedig az ablak mellé szóló helyemről a kilátást egy hajtómű takarta el (kértem, h vigyék onnan, de valamiért nem voltak rá hajlandóak), úgyhogy a tájból, ideértve a Niagarát is, semmit nem láttam.

Chicagoban valamikor a XIX. század végén volt egy nagy tűz, amiben a teljes belváros elpusztult.  Jött egy csomó építész meg várostervező és kialkották magukat.  A város építészete ennek megfelelően sokrétű és gyönyörű, múltszázadi felhőkarcolók, modern üvegpalotákkal keverednek.  A metró (a Vészhelyzetben látott módon) a belvárosban a föld felett jár agyonrozsdállot állványokon.  Ez nagyon hangulatos, kevésbé jó, ha az ember aludni akar(na) éjjel :)  Megjegyzem a metró nyújorkban is kéregvasút, sok helyen látni a vonatokat, amikor az ember sétálgat.  

Chicagoban magas ház is van sok, szombaton a Willis (ex Sears) toronyba mentem fel, ami Amerika legmagasabb épülete (amíg a WTC helyén az új csodát be nem fejezik), és jó ideig a világ legmagasabb épülete is volt.  Ahogy megy fel a lift, kiírják, h most hagytuk el az Eiffel torony, az Empire State Building, stb magasságát.  A kilátó szint a 103., külön érdekesség, h négy kis üvegkalickát tettek a külső falon kívülre, ott is le lehet nézni az üveglapon keresztül, amin áll az ember (kissé szpúki, nagyon lassan szokható meg, ha egyáltalán).  A hülyegyerekek ugrálnak rajta, miközben szüleik tapsikolnak, én meg csak sírok belül, mi lesz a világgal, ha ennyire nem működik az evolúció szelekció része :)  Érdekes, hogy itt sokat, mondjuk egy órát, kellett sorban állni, h az ember feljusson, vasárnap a másik magas házban (ahol 40 másodperc alatt visz fel Amerika leggyorsabb liftje a kilencven valahányadikra), a John Hancock toronyban lasszóval fogták a turistákat.  Innen naplementét is néztem, bár kissé borúsra sikeredett, de azért nem volt rossz, főleg, h a kis népsűrűség az esti fények megvárását is lehetővé tette.  Azóta NY-ban is bepróbálkoztam ezzel, de az Empire State Buildingről megnézni az éjszakai fényeket rengeteg türelmet és némi közelharcot igényel.  Nagyon megéri persze az is.

Chicago-ban amúgy főleg a belvárosi sétával telt el a hétvége.  A Michigan tó partja gyönyörű, egy végtelen hosszú sétány, a Bigyót is tartalmazó Millenium park, csomó múzeum (csak a szépművészetit néztem meg, céges belépővel ingyen :) csodás Chagall üvegablakokkal benne).  A Millenium park több részből áll, a Bigyó, az arcos szökőkút, a tekergős híd, egy nagy színpad, előtte hatalmas gyeppel, virágoskertek.  Mindegyik egy cégről kapta a nevét (talán nem véletlen ;) ).  Imádtam azt a fajta kreativitást, ami egy-egy ilyen résznél megjelent.  Tervszinten persze a budapesti rakpartokkal kapcsolatban is legalább ilyen kreatív ötletek látnak napvilágot (és kerülnek fiókba) évente nagyjából háromszor.

Szombat este véletlen találtam rá a Blues háza nevű helyre, ahova később vissza is mentem egy jó kis (meglepő errefelé egy ilyen nevű heyen) blues koncertre. :)  Vasárnap még megnéztem a Tudomány múzeumot.  Ennek méretei leírhatatlanok, interaktivitása szintén.  Itt minden van gyereknek és felnőttnek.  Kedvencem valami háromnegyed órás orvosi foglalkozás volt, ahol csapatokban lehetett beavatkozásokra tényleg reagáló robotbeteget kellett gyógyítani (sajnos beállni nem volt időm).  Elég rohanósra sikerült, de még így is órákat töltöttem ott, láttam a Bodies kiállítást is, ami épp itt járt. Gyerekkel körülbelül három hét alatt járható be ez a múzeum.  Hétfő este elhatároztam, hogy gyorsan megnézem a Bigyót, aztán usgyi másfelé.  Leragadtam viszont, annyira más a Bigyó minden fényviszony mellett, hogy meg kellett várjam a szürkületet, majd a sötétedést.  (Ja, amúgy a Millenium park első bejárásakor pont sikerült nem meglelnem a Bigyót, a Willis toronyban sorbanállás közben láttam róla fotókat, amint tudtam visszarohantam hozzá :) Remélem érthető miért.)

Kedd este simán hazaértem.  Kijöttem a Times Square-en a metróból, láttam a rendőrlovak után az utcán maradó kis gombócokat, és megállapítottam, lószar van itt, nem hurrikán.

Mióta beesett a kicsi család, menekülttáborossá vált a lakás :) és kevesebb az idő fotókat válogatni.  Úgyhogy képek to follow, addig is olvassátok ezt és képzeljétek ide a többit.

Megérdemelnek egy posztot, ha már szemben az otthonaikkal, itt az utcán poszolók is segítőkészek.  Tegnap óta folyamatosan állnak két autóval a ház előtt, a kb két három sávos utcát (ami a rekurzív térben végződik) egy sávossá szűkítve, minden furgont, teherautót és buszt átvizsgálva.  Más utcákban is láttam ilyet, úgy tűnik néhol csak a lezárás, a lassítás, a kontrollálhatóság a cél.  Ügyes taktika, holnap meglátjuk, mennyire lesz sikeres.  Rossz időt jósolnak és van egy csomó dolgom itthon, úgyhogy előre szólok, hacsak nem a háznak repül egy, a többi felhőkarcolót akrobatikusan kikerülő valami, nem sok bajom lehet. :)

A legviccesebb rendőrök, akiket eddig láttam egyébként: a zsidó a fotóboltban, kippában rendőrsapka helyett (amúgy teljes felszerelésben) és a távolkeleti csajszi, aki a vállamig sem ért és felszereléssel együtt lehetett vagy negyven kiló. :) 

A Bigyó leírhatatlan, a Bigyó külön blogbejegyzést és gugli albumot érdemel (katt a képre alant).  A Bigyó döbbenetesen csodálatos, érdekes, egyben művészi, filozófikus, játékos, és turistacsalogató :)  A  Bigyóról készült képek jelentős részénél én sem tudom utólag megmondani, hogy mi micsoda.  A Bigyóban nincs bent és kint, a kettő ugyanaz, a Bigyó maga a Klein Kancsó :)  Bele lehet bújni, de a és akkor a kintet is bentnek látja az ember, a bentet mégbeljebbnek.  Kivülről a kint az bent, fent és a bent talán egy kicsit kint. A Bigyót eredetileg felhőnek hívják, de a köznyelvben a bab elnevezést kapta.  A Bigyó Chicago-ban áll egy tóparti park közepén növényekkel, felhőkarcolókkal, turistákkal és madarakkal övezve.  A Bigyó változik, picit odébblépsz, vagy odébbhajolsz (esetleg mások teszik ugyanezt) és a Bigyó teljesen más lesz.  A Bigyó maga Escher, a Bigyóban van angyal, koponya, mosolygós arc, minden, ami egy Bigyóba csak kellhet.  A fényviszonyokról nem is beszélve.  Egy órát plusz egy estét töltöttem ott a random experimentális fotográfia jegyében :) .  A Bigyó ugyanis tervezhetetlen, kiismerhetetlen.  A Bigyó, az Bigyó.

ide akar jönni, hogy megnézze mit blogolok az akvá...

Boston.  Messze van, csuszettszben.  Innen először valami hajószerű dologgal kell menni, ami úgy néz ki mint egy busz, de amikor a felhőszakadásban kerékközépig érő vízben evickél a hajópályán, akkor az ember elgondolkozik azon, h miben is különbözik ez azoktól a kétéltűektől, amik a turisták körében Bostonban amúgy is hihetetlenül népszerűek.

ui: Keretes szerkezetűnek néz ki a hét: az elején egy földrengés, a végén egy hurrikán (ha az elvárásoknak megfelelően nem enyhül addigra trópusi viharrá, azaz a szélsebesség 78 mph felett lesz, akkor 26 éve az első, nyami).  Majd meglátjuk, remélem a 36. emeletig azért nem jön fel a víz :)

ilyen az, amikor leszakad az ég és eltűnik a szemközti felhőkarcoló is:

Múlt előtti hétvégén befizettem egy buszos túrára (az olcsóbb fajta, amiben az amerikaiak nem bíznak, pedig a hat buszból csak kettő robbant és az is le ráadásul hazaúton).  Szóval bekerültem egy dobozba két napra 15 kínai és 35 indiai közé.  Ahogy a régi mondás tartja, "két dolgot utálok, a rasszizmust és az indiaiakat".  Meglepő volt, hogy mennyire ismeretlen utóbbiak számára az angoloknál oly alapvető pontosság és sorbanállás fogalma.  Egytől egyig nagyon kedvesek, kivéve, h nem csak h beállnak mindenféle trükkel mindenféle sorba az ember elé, de az az ember érzése, h ha egyet beenged, jön a maradék 1.299.999.999 is :)  Sebaj, végigvártam, h mindannyian elémtolakodjanak (FAMILI, érted, FAMILI és ez indok mindenre :D ) és utánuk (már azok után akik nem abból csináltak viccet, h milyen jópofa dolog minden alkalommal 10-20 percet késni) felszálltam a buszra, irány a Niagara és a Thousand Islands nevű képződmény (aminek a neve becsapás, mert tulajdonképpen aktuálisan 1846 darab kisebb-nagyobb szigetből áll az USA és Kanada határán).  

Szóval sikeresen keresztülbuszoztuk magunkat New Jersey-n és Pennsylvannia-n, h aztán visszaérve New York államba megnézzük a legszebbnek mondott természeti látványosságát.  El kell ismerni, hogy összességében az út nagyon jól szervezett volt, sok mindent sikerült megnézni.  A Niagara az USA legrégebbi úgynevezett State Parkja, még a 19. század vége felé alapították.  Nyilván rengeteg ember volt itt, ezért egy kellemes másfél órás naponsülős (mégsem lett volna hülye ötlet valami sapkát vinni :) ) sorbanállással kezdődött a látványosság.  Először a Maid of the Mist nevű húsz perces hajóútra mentünk (a kék esőkabátos törpék a képeken).  Ez bevisz a két nagy vízesés alá egész közel.  Az amerikai oldalon van az American Fall (meglepő név), aminek tkp van még egy kis mellékága is.  A két oldalon (de főleg azért a kanadain) van a Horseshoe Fall, ami nevéhez méltón patkó alakú és rendkívül nedvessé tesz mindenkit, aki akár csak hajón is a közelébe merészkedik.

A hajótúra két legnagyobb tanulsága, hogy a kanadaiak nem tudnak franciául (már bocs, de mi az, h "médám é mésziő"?  hol van itt a liezon, atyaég :D ), illetve hogy a szivárvány (amiből itt egymás fölött két teljes ív is volt) rettenetesen vizes egy dolog, ha az ember odaér, hirtelen a fejére hullik a fél vízesés (ami egyébként nagy fun).  Fotók sajna nem túlzottan vannak a horseshoe-ról, mert szakadó vízesésben nem akart kibújni a nikon az esőkabát alól.  Hogy nem kényszerítettem ilyesmire, azt az azóta is tartó megbízható működéssel honorálja.

A túra után a sziklafal tetején mászkáltam egy kicsit, itt mindenféle teraszok vannak, ahonnan, ha az ember hozzáfér az egyébként végtelenül kedves (mert nem éppen sorbanálló) indiaiaktól, gyönyörű kilátás nyílik a vízesésekre.  A másik kalandos rész (kizárólag sárga esőkabátos törpék számára) a Cave of the Winds.  Itt egy lift levisz a sziklafal oldalába, ahol ki lehet menni a vízesés mellé és egy ponton szinte beállni alá.  Itt rájöhet az ember, h a kisebb vízeséstől is jó vizes lehet (külön szandált is adnak a produkcióhoz).  Este pedig az egész kócerájt a kanadai oldalról megvilágítják mindenféle színes fényekkel.  A kanadai oldalra egyébként itt nem mentem át, mert egyrészt féltem, h nem érek vissza időben, másrészt ott csupa nagy épület és szálloda volt, szemben az amerikai oldal parkjaival, harmadrészt (bár elvileg onnan szebben látszik az amerikai oldal) nem találtam olyan nagynak a különbséget.  Akkor ugyanis még mindkét oldal AAA minősítésű volt :)

 

Két napja végre ismét értelmes idő van.  Előtte bizony 3-jegyűbe csúszott a hőmérséklet, nap mint nap.  A legdurvább a múlt péntek volt, amikor celsiusra fordítva "40, feels like 45" volt a veder.com szerint az idő.  Általában ez persze nem zavar, mert a légkondicionált lakás és a légkondicionált iroda között olyan 37 lépés lehet az út, de péntek este pont Tapas-bárba mentünk Bencével, Gergővel és Eszterrel amolyan szülinap ünneplendő.  Nagyon jó kis hely volt, azon kevés éttermek egyike, ahol eddig jártam és nem spanyol anyanyelvű kiszolgáló volt. :)  A meleg idő miatt tulajdonképpen semmi különösebbet nem csináltam a hétvégeken, nagy túrákba nem bocsátkoztam.  Most már azért fogok, mert persze ha az ember valahogy kijut a városból, ott már hűvösebb van (itt ráadásul néha nagyon párás a meleg, tényleg mint egy masszív gőzben ücsörgés :) ), másrészt előbb-utóbb úgyis menni kell.

2 hete felmentem észak-Manhattan-be, van ott a Metropolitan múzeumnak egy kihelyezett tagozata: egy park közepén egy kolostor telis-tele középkori műremekekkel (a szokásos csávó a szokásos fakereszten).  Maga a kolostor viszont nagyon szép, jó kis szellős kerengőkkel, és gyönyörű kilátással a Hudson folyóra.  Mondjuk azért is mentem, mert annyira amerikai odaépíteni egy kolostort az 1930-as évek közepén eleve abból a célból, hogy az európából összeszedett kincseket kiállítsák.  Hazafele felszálltam egy buszra (a 190. utca 42. utca nem kis táv ám), ami 2 és fél órán keresztül szinte visszarepített a városba.  Tetszett amúgy a közlekedésszervezés, a metró meg sem áll az 59. és a 125. utca között, bő húsz perc alatt odaértem, a busz viszont szó szerint minden második utcánál megáll.  Többször lecserélődött persze a közönség nagyjából a fekete, spanyol, fekete, turista minta szerint.  Érdekes volt látni, hogy oda is felér a Broadway, de ott már csupa spanyol nyelvű kirakata van.  Még idejében leértem az International Centre of Photography-hoz, ahol megnéztem egy nagyon jó kiállítást New Yorkról, Párizsról és kutyákról.  Mindenki, aki küldött már nekem képeslapot, onnan kap majd valami vicces képet, gondoltam jobb, mint a huszat egy dollárért képeslapok a szakadtságszoborral.

Másnap Bencével együtt meglátogattuk Tamást, aki új kolléga, most költözik (vissza) Magyarországra, jelenleg Princeton mellett egy csodás erdős részen lakik (ahol nem ismert a kerítés fogalma, ahol néha medvék vannak az út szélén és őzek tanyáznak a kertben, ahol minden irgalmatlan messze van :) és ahol (mármint Princetonban Einstein is lakott és dolgozott (itt készült rólam a második ismert-fehér-házas fotó))).  Nagyon kellemes koncepció, hogy arrafelé nem csak az egyetemnek, de a nagyobb cégeknek is kampuszai vannak, hatalmas erdős-mezős területen fekszik egy-két épület.  Még nem értettem meg teljesen, miért akarnak Tamásék hazajönni, de a céges kultúra tiltja, h nyilvánosan kételkedjek épelméjűségében :D

Múlt szombaton jöttek a múzeumok, a Guggeinheim és a Metropolitan ... of Art.  Az előzőben főleg az épület érdekes, kár, h érthetetlen okokból csak lentről felfelé engedik a spirált fotózni, fentről lefelé nem.  Errefelé pedig nem szokás ez a szigor. Valami koreai csávó kiálltása volt éppen, egy ecsettel összemázolt pár vásznat főleg azt próbálgatva, h meddig marad rajta az ecseten a festék, ha nem mártja bele újra a vödörbe.  Kár, hogy ez az épület csak amolyan 5 emeletes, mert így hiába vártam az alsóbb szinteken, h majd feljebb lesznek olyan képek is, ahol már megtanulta, h hogy működik az ecset és elkezd festeni.  Azért itt is volt egy terem tele impresszionistákkal, úgyhogy nagyon megérte a belépő árát (egy MS-kártya villogtatás meg egy mosoly :) ).  A MET, ami ezután jött hatalmas.  Kihagytam az ókori görög, római, az ázsiai, európai festészet, afrikai, óceániai, amerikai részt.  Végigrohantam az egyiptomi múmiákat (mert azok vannak a bejáratnál), a japánokat, nem álltam be a 2 órás sorba, h valami divattervező ruhakölteményeit nézzem meg, hosszasan csodáltam viszont itt is az impresszionista és korban nem oly messze lévő európai festőket.  Egy egész rész van tele Monet, Van Gogh, Cesanne, Picasso, Rousseau és hasonló kaliberű társaik festményeivel.  Egyszerűen gyönyörű.  Ellenpontként: aki megmondja, h mit keres az indián a Wall Street katedrálisa című mázolmányon, és hogy ez hogy kerül falra alig néhány tucat méterre egy Monet-tól, az jutalom-vállveregetésben részesül.  Hazafelé keresztüljöttem a 82. utcai "magyar negyeden" és kívülről megnéztem a híres magyar hentest, ami nemrég leégett.  Hivatalosan a pincében lévő bojler robbant fel, nem hivatalos pletykák szerint pálinkafőzés közben történt a baleset :D

Vasárnap kicsit kevésbé volt meleg és szerencsére az eső sem esett (pedig azóta minden nap), úgyhogy felkerekedtem hidazni, zsidózni, brooklynni és délre csavarogni.  Először a Williamsburg nevű brooklyni zsidónegyedet vettem célba az azonos nevű hídon keresztül.  Ez a híd is hatalmas, van rajta vonat, két szintnyi autó és legfelül a gyalogosok és a biciklisták.  Masszív acél, az egyszer tuti... :)  Odaát először valami elég lepukkant környékre érkeztem, itt a helyi Broadway gagyi boltokkal teli és felette megy a metró, leginkább egy arab bazársorra hasonlít.  Épp ezért meglepő, h tőle két sarokra tényleg ott a zsidónegyed.  Itt amolyan neighborhood-ok vannak, amik egymástól emberek és kinézet tekintetében is gyökeresen különböznek néha.  A zsidónegyedben mindenki a nagy meleg ellenére fekete ruhában, kalapban vagy kendőben, csak helyiek, csak gyereket sétáltatva.  Hihetetlen ortodoxnak tűnt ez így, egy kávézó pénztáránál még azt is láttam, h külön sor van férfiaknak és nőknek.  Az volt az érzésem, hogy ha ugyanez a rigiditás (őket tisztelem, a klerikálidióta és valláskárosult jelzők csak a semjénféléket illetik :) , de azért kicsit hasonló a szitu) mondjuk valahol Bagdadban korlátozza a nők jogait, akkor már rég lebombázták volna őket.  Sehol New Yorkban nem láttam még annyi gyanakvó és rosszalló tekintetet embereken mint itt a szembejövőkön.

Kis metrózás után (ami nem triviális, különösen hétvégén, mert semelyik metró sem arra megy, amerre kéne neki, odafelé a B-vel mentem, mert az F az A vonalán közlekedett, visszafelé az A az F vonalán ment, majd hazafelé az R vonalán egy Q-val jöttem :D ) a Brooklyn-híd következett, ezen sétáltam vissza Manhattanbe.  Ez már messze nem volt annyira üres, mint a Williamburg-híd, tele turistával, ráadásul félig épp felújítás alatt.  Itt csak két szint van, alul az autók, felül a többiek, metró nincs.  A két híd közett van még egy harmadik, Manhattan nevű acélóriás, ő most kimaradt, hogy a végén azért a szigetemen kössek ki :)  A végére jutott még egy kis séta a dél-Manhattan-i Financial District nevű negyedbe, itt is új helyekre tévedtem, hangulatos kis vendéglőket találtam, de ezúttal nem próbáltam ki őket, inkább R-eztem egyet hazáig a Q-val. :) 

Utóiratnak itt egy másik érdekes kiállítás a Guggenheimből: százezer darab 1 dolláros a falakon (egy őrrel mindössze :) )  Mondjuk a MET ezt is jobban megoldotta, egy sima Van Gogh ennél sokkal tömörebben nagyobb értéket tárol a falon :D

Azért az mindenképpen vicces, h egy mosáshoz kettő híján 200 emeletet kell liftezni.  33-al lejjebb ugyanis a mosoda, le kell menni berakni a cuccot, átrakni a mosógépből a szárítóba és kiszedni ez utóbbiból.  Örök hálám Lord Liftnek a halhatatlan találmányáért.

Voltam fotósboltban is még két hete.  Az szombaton van zárva, ami csak akkor esett le, h miért van, amikor bementem, és minden eladónak kippa volt a fején :)  A hely egy kánaán, nagyobb választékkal, mint amit akár Japánban láttam.  A digitális fényképezőgépekkel foglalkozó sorban 10 percet vártam a sorrakerülésre annak ellenére, hogy több mint 60 pult van és ezeknek a többségénél épp kiszolgáltak.  Viccesen működik a dolog (ekkora méretekben aligha megy másképp): kéred az árut, beütik a gépbe, egy központi futószalagon egy nagy ládában feljön a raktárból, megnézed, kapsz egy cetlit rajta a vonalkóddal, lemész egy emeletet, ott kifizeted, megnyugtatod a pénztárost, h bár doktor vagy, de nem fogsz tudni segíteni a fájó hátán, majd egy másik sorban megkapod a becsomagolt cuccot.  Még viccesebb, amikor vissza kell vinni az árut (ez történt az olcsó szűrővel amit vettem és ami a már fentlévő július 4-i tűzijátékos képekre olyan szép zöld szellemképeket generált): nem kérdeznek semmit, csak hogy kp-ben vagy bónban kéred vissza az összeget.  Az arabokkal anno bezzeg lehetett alkudni, ezek a zsidók nagyon rafináltak, de semmi trükközés.  Mivé lesz így a világ??? :D

Szombaton, lévén ragyogó napsütés, felkerekedtem, hogy megnézzem Fire Islandet.  Ez egy amolyan méretesebb homokzátonyból kialakult sziget Long Islandtól délre.  Összesen mintegy 50 kilóméter hosszú és csupán ha pár száz méter széles.  Mind megtudtam, ráadásul folyamatosan vándorol (egyre rövidebb lesz a kompút Long Islandről :) ), a világítótorony, ami 150 éve a sziget csücskén épült, ma 5 mérföldre van attól.

Gondoltam kipróbálom a szandálomat, szép nyár, strand, ilyenek.  Kiderült, hogy itt van két jobb szandálom, otthon meg két bal (azóta javult a helyzet :) ).  Úgyhogy maradt a csukott csuka az egész napos baktatáshoz.

A sziget koncepciója meglehetősen egyszerű, az egyik oldala végig ragyogó homokos (tengerpart) óriási hullámokkal, helyenként nudista stranddal :)  Utóbbira csak úgy betévedtem (három objektívvel a hónom alatt, kirándulni fotózni mentem, no, nem fürödni), de nem nagyon volt jó látvány.  Öreg nénik és agyonszoláriumozott vagy lógó mellű öreg pasik voltak csak nagyjából.  De mivel úgy kerültem oda, h két falu között AZ ÚT helyett a partot választottam, nem nagyon volt visszaút.

Ez a sziget egyik legfőbb tulajdonsága: egy út van középen (ami néha csak két keréknyom a homokban, néha valami lezárt magánterületen megy át, satöbbi), amúgy meg kis utcák keresztül kasul.  Visszafordulni, meggondolni magát az embernek nem érdemes.  Mindenki biciklivel jár (autók kitiltva, de feleslegesek is lennének).  Én hosszas órákat küzdöttem azzal, h kölcsönözhető biciklit találjak, de kapitalizmus, szabadpiac, kereslet ide-oda, bicaj nem volt.  Mondták, h két utcával odébb melyik házba kell becsöngetni érte, és hogy el sem lehet téveszteni, de én ügyes voltam és sikerült.  Ráadásul a homokba nem is jött volna túl jól és az egyik legnagyobb faluban akkora a nyüzsgés, h hétvégén meg is van tiltva a biciklizés. 

Gyönyörű hely, a strand, az a kis erdős rész középen, a falvak az elbűvölő kis utcáikkal (fából készült Broadway és 5th avenue :) ), a bungallókkal.  Persze ide úgy kellett (volna) menni, hogy egy hétre egy ilyen kis házikóba, minden nap strandolva kisebb-nagyobb társasággal.  A szigetnek ugyanis két baja volt: erre volt kitalálva (tényleg a lábam lejártam a kilencven fokban) és hogy képesek voltak 5 darab !!!! osztrigát felszolgálni.  ŐŐŐŐŐŐŐŐŐSEMBEREK.  Még azt sem tudják mi az a demi-douzaine. :)  Említett kaja ráadásul meleg volt valami trutyival és baconnel a tetején.  Szegény párák... 

Lehett az egyes helyszínek között vízitaxizni (nem olcsón :) ), egyszer ki is próbáltam.  Először a világítótornyot néztem meg, mondván onnan csudajó a kilátás, majd hosszas séta (imádott bungallók, 5 osztriga és egy óra bicikli után kajtatás) után elvízitaxiztam az erdőhöz.  Itt egy ösvényen lehetett körbemenni, aminek a másik fele láthatóan emberszerető, tengerparti dűnéken legelésző őzekkel volt tele.

A nagy hullámokkal játék a "viszek fényképezőgépet" döntésnél eldőlően kimaradt, pedig szívesen dobáltattam volna magam velük.  Viszonylag nagy szél is volt, úgyhogy mások is inkább a hullámzást és nem a nyugodt úszkálást élvezték.  Jó dolog, h tényleg csak a homok van, meg a dűnék mögött az üdülők, plusz falvanként egy-két bolt.  Ide vinni kell mindent (az amerikaiak persze vittek is), semmi hekkbódé vagy hasonló nem csúfítja el a terepet.

Este jó későn sikerült hazavergődni (akármilyen közel is van, háztól strandig 3 és fél óra az út), úgyhogy vasárnapra csak az itthon pihenős ejtőzés (plusz fodrász, mint külön kaland) maradt.  Este Central park, ahol ezúttal egy ismeretlenekből összeálló rumba-csoportra bukkantam.  Odament bárki, kicsit nézte kívülről, aztán beült dobolni vagy spanyol és / vagy afrikai nyelven valami ismételhető szöveget óbégatni.  Zseniális volt, először nem is tudtam hova tenni, inkább valami hómlessz-dzsemborinak tűnt.

A végére még egy megállapítás: az amerikai ipar egyik gyengéje a szúnyogcsípés utáni krém (sajnos a szúnyog-téren elég erősek viszont).  Valami olyat sikerült venni miután nagy nehezen felfogták, h nem riasztani akarom a szúnyogokat, hanem kenegetni a helyüket, ami bekenéskor csíp, nem hűsít és ugyanúgy viszket tőle a szúnyogcsípés 5 percen belül (igaz, legalább az extra csípő érzés hamar elmúlik).  Az, hogy a kaját és gyógyszert is árusító drogéria, ami nagyjából minden harmadik sarkon rendelkezik egy óriási üzlettel, vasárnap is nyitva van, viszont azt mutatja, hogy vannak még értelmes helyek a világon, ahol, mint már korábban említettem, a klerikálidiotizmus még nem borította el a döntéshozók agyát.

ui: most látom, h ez a szerencsétlen blogfelület néha levágja a képek szélét, az eredetin (ami a picasa-n megtalálható) természetesen rajta van a csaj feneke is, ennyire azért nem vagyok béna :D

Nem a Big Bang Kheory és nem is Börösboros Kóla, hanem a Brooklyni Botanikus Kert.  Elmentem oda hétfőn a függetlenség jegyében, ha már a vasárnapi trutyi után végre gyönyörű idő volt.  Olyan volt, hogy arról hiába mesélnék. Max annyit, h tíz dollárom bánta, h itthon felejtettem a céges belépőmet, mert itt nyújorkban minden ilyen cucc ingyen van a Morgan Stanleyseknek és néhány vendégüknek, először valami konyhakert láttán bosszankodtam is, hogy néhány salátáért fizettem ennyit, de aztán... Beszéljenek a képek (klikk erre az egyre).

Pénteken kicsit hamarabb véget ért a munka, mert a július 4-i hosszú hétvége előtt csak fél napig volt kereskedés.  Volt még idő, felkerekedtem tehát, hogy végre megnézzem a HighLine-nak nevezett parkot.  (A múltkor már szerettem volna, mert Bence nagyon ajánlotta, de a melegfelvonulás miatt zárva volt, mondván túlzottan megtelne, amit a környező bárokat nézve nem volt túl nehéz elképzelni.)  Szóval a HighLine egy régi magasvasút, ami Manhatten nyugati részén húzódik úgy körülbelül a 12. és a 30. utca között.  Amikor le akarták bontani (mondván az áruszállítás, amire eredetileg használták, manapság már inkább teherautókkal folyik), néhányan a védelmére keltek.  Különböző dizájnerek segítségével egy jó kis parkot csináltak belőle.  Ami vagy 20 utca hosszú, és alig pár méter széles.  Tele van persze beugrókkal, kiszélesedésekkel, növényekkel, padokkal, érdekességekkel, és emberekkel.  Nem olyan tömegiszonyos, hanem szerethető módon.  Rengeteg érdekes emberrel, akik egyszerűen csak élvezik ezt a kis parkot a nagyváros közepén.  (Egyre inkább az az érzésem, hogy NY egy nagyváros tele parkokkal, szemben BP-tel, ami egy falu és egy fikarcnyi élvezhető zöld terület sincs benne a Kopaszi gátat kivéve.)  Végigsétáltam hát oda és vissza, közben éppen naplemente volt, ami azért jó dolog nyújorkban, mert az utcák ugye kelet-nyugat irányúak és ilyenkor az egyik irányba nézve mindennek szép élénk naplementés színei vannak, a másik irányba nézve pedig jó kis ellenfényes hosszúárnyékos fotókat lehet csinálni.

Tegnap a Central park északi része volt a téma.  Illetve oa indultam, és végül röpke 3 óra alatt végig lesétáltam a parkban a 103. utcától (na jó, a 110-ig tart) az 58-ig, ami az alsó vége.  És itt jön az, hogy ez egy nagyon okosan és jól megtervezett park, van benne rengeteg kisebb nagyobb tó, rét, erdő (a déli kedvencem mellé találtam egy északit is tegnap, bár azért a Ramble nevű déli továbbra is jobban tetszik), el lehet benne vonulni, lehet baseballozni, biciklizni, futni, piknikezni, és mindezt nem egymás szájában és hegyénhátán (lásd Margitsziget, a Városligetről meg inkább ne is szóljunk), hanem tényleg mindennek megvan a külön helye.  Hazafelé belebotlottam egy csapat afrikaiba, akik vagy egy tucat dobbal utcazenéltek éppen elég jó hangulatot csinálva (női olvasóimnak való fotók a picasa-n :) ).  Aztán egy kicsit odébb éppen ingyenes tangóóra folyt, ahogy minden szombaton.  A parkokban tehát nem (csak) a zöld a jó, hanem az, ahogy az emberek itt használni tudják őket.

És általában fűre lépni szabad. :)

Itten jegyezném meg, hogy shitpál tényleg egy pojáca, ovi egy gyáva féreg, semjén egy begyepesedett seggnyaló, és a magam részéről annak is örülök, hogy jodát nem látom soha többet állami ünnepeken a bazilikában gyerekbaszó papok ájtatos ajvékolását nézni.

Éljen az állam és minden más szétválasztása :)

Annamari meg kapj el, ha tudsz :D

Ja, Ti meg nyugodtan kommenteljetek, ennek a blognak nem a gazdagodás a célja, és legfeljebb elköltöztetem (magammal együtt vagy anélkül) a világ szabad felére.

Régi elmaradás pótlásaként jöjjön most aminek jönnie kell.  Már nem is a múlt vasárnap, hanem az előtte lévőn nekivágtam Washingtonnak, mert ott fehérek a házak (egyet láttam), ingyenesek a múzeumok (egyet sem láttam) és különben is vicces dolog kipróbálni a nagyon olcsó, de valahogy sosem tökéletesen működő kínai negyedek közötti buszösszeköttetést.  Azt sajna már az úton realizáltam, h a Kapitóliumban és a Kongresszusi Könyvtárban két közös dolog van: állítólag nagyon szépek és vasárnaponként ebből nem árulnak el semmit.  Itt a kapitalizmus hazájában az utolsó sarki közért (ami mondjuk akkora mint otthon nyolc cba egyben) is nyitva van vasárnap éjfélig, a fene se gondolta volna, h a nevezetességeket meg bezárják. A közértes dolog miatt már amúgy többször hálát adtam annak, hogy az otthon terjedőben lévő semjéni klerikálidiotizmus ide még nem tette be a lábát.  

Viszont tényleg minden kapcsán az az első, ami feltűnik, hogy óóóóóóriáááásinagy.  A mikró akkora mint otthon a sütő, a sütő mint otthon a konyhaszekrény.  A gombok rajta szintén hatalmasak, az a kedvencem.  Meg a 6 tányérra, 8 pohárra és 10 evőeszközre jutó akkora mosogatógép, amivel egy kisebb hadsereg is nyugodtan eltakaríthatna maga után.  Az autók is nagyok, a kávé meg egy lötty :)

Szóval egy nagy busszal odaértem a nagy városba.  Az útikönyv alapján nem kellett volna ilyen durva legyen.  Egy nagy zöld izé van a közepén, egyik végén a Kapitólium (zárva), másikon a Lincoln emlékmű (benne egy nagy Lincoln, az elnök, nem az autó), középen meg a Washington emlékmű (ami egyesek szerint persze inkább Clintonnak állít emléket).  Amit nehéz az útikönyvből megbecsülni, hogy igenis kell vagy 4-5 óra körbejárni ezt a zöldet, még úgy is, hogy az ember nem megy be a múzeumokba, és a zárt Kapitóliumokba sem.  Van persze busz, az útikönyv szerint sokféle is, de arrafelé csak olyan jár, amire soksokdollár a napijegy és a harmadik óra előtt az ember még nem látja értelmét, mondván "áááá, simán megy ez gyalog is", utána meg már "mégsem fizetek kétszer két megállóért 36 dollárt".  Jó dolog, hogy számozva vannak az utcák, tizet, huszat simán lesétál az ember (bár itt NY-ban is inkább 40-50 az átlag, eddig összesen egyszer metróztam), de amikor hullafáradtan pontosan tudod, hogy még 34 utca van hátra.... És úgy a felénél még beszúrnak egy-két aljasat, aminek nem száma van, hanem neve... 

Összességében nagyon jó volt a zöld izén és akörül sétálni.  Tőle kicsit odébb, egy tó partján van egy Jefferson meg egy Roosevelt Széchenyi emlékmű is (aranyos bronzkutyákkal).  Illetve ott van a Fehér ház és a Trezsöri a másik oldalán.  Az előbbiben több meglepő dolog is volt.  A mező felőli részét nagyon őrízték, csak valami bokáigsármocsáron átvágva lehetett messziről lefotózni.  A másik felén viszont egészen a kerítésig lehetett menni, egyáltalán nem hatalmas vagy hivalkodó, nem zaklatják a turistákat.  Mondjuk bemenni nem lehet, és ha mégis megpróbálnék, gondolom hamar lebeszélne róla a tetőn őrködő bácsi :)

A nagy zöld után elsétáltam még Georgetown városrészbe, ahol a legidősebb ház még kőből van és a 18. századból származik.  A többiek sem lehettek sokkal fiatalabbak.  Bájos kis helyszín egy nyári sétára, hirtelen nem is voltam olyan fáradt. :)  Végül vissza a kínai negyedbe, ahol már csak a buszt kellett megvárni.  

Minden ment is volna rendesen, a fél óra késés abszolút belefért, odafelé is csak úgy sikerült tartani a menetrendet, h sehol nem volt dugó és mindig mi voltunk a leggyorsabbak, legnyomulósabbak (kis kínai nyomnipedál).  Visszafelé (először) örültem, h nem állunk meg Baltimore-ban, ennyivel is előbb hazaérünk.  Aztán 30 mérfölddel utána a sofőr egyszercsak dobott egy visszakanyart az autópályán és visszamentünk hátha valaki fel akar még szállni (akart, ha már ott jártunk).  Le is kellett volna szálljon négy ember a sofőr szerint, de valszeg ők már fel sem szálltak a buszra, tehát tök fölöslegesen autókáztunk plusz egy órát.

Összességében viszont nagyon megérte.  Lehet, hogy egyszer még visszanézek a Kapitólium és az ingyen múzeumok miatt. 

Washanghaington

Parlamenti kacsa.  Bosszúból, amiért zárva volt, vízbe zártam ezen a képen.

Egyéb környékbeli lakók.

Elizélt palota azért itt is van.  Ráadásul ez is a Mall nevű nagy zöld része.

Az alkotmányt itt is tákolják, és itt sem lehet a főúttól eltérő véleményed.  

Az első szerencsétlen, akit megkértem, h akkor "rólam és az oszlopról".

Magad uram, ha a környező népség nem fogja fel a lényeget... :)

Na, ebben a trutyiban lehetett közelebbügetni.  Nagyon reméltem, h ez csak ideiglenes, amíg a felújítás megy, mert ez azért így nagyon tré volt.  Sajna a Lincoln emlékmű és a Washington emlékmű közti tavat is éppen felújították, így a szép tükröződős képek kimaradtak, mert a markoló a vízhez képest sokkal jobban elnyeli a fényt.

Megkértem, hogy fotózzon le.  Ok, ok, nem mondtam, h a FEHÉRHÁZZALAHÁTTÉRBENTESZERENCSÉTLEN!!! de azért mégis ;)

Másodszorra csak összejött.

Mindhárom képen van Fehér ház, csak az utolsón a nyúlfülek mögé bújt.

Jefferson memorial.  A nevével ellentétben inkább egy Jefferson szobor áll.

Rézruzevelt és rézebe. A Roosevelt memoriál (ahol Roosevelt ráadásul ül) egy sok nyitott szobából álló parkos izé, ahol minden falon van valami érdekes, szobor, dombormű, idézet vagy művízesés.  Ennek alapján nem úgy tűnt, hogy érdemes és jogos volt elvenni a terét.

Csak két pillantás Georgetownra.

Nem értem a Times squaret.  Tulajdonképpen nincs ott semmi, nem lehet semmit csinálni.  Egy csomó fényreklám, meg mégtöbb ember (néhány ezer egyszerre) az össz látványosság.  Nagyon jó lehet a marketingje, hogy sikerül odacsalni mindenkit és ezáltal eladni a reklámhelyeket.  Vajon hogy kezdődött ez az egész?  Eltévedt egy közepes méretű japán turistacsoport (3 mól japán) miközben a Central Parkot keresték és az így kialakult tömegre települt rá a reklámipar?  Tényleg vicces, ott állnak, sőt ülnek az emberek és fotózzák egymást meg magukat, hogy ott vannak, ahol az a fő, hogy ott mindenki áll vagy ül és fotózza egymást vagy magát.  Én átnevezném recursion square-ré.

Ma persze én is ott voltam, álltam, ültem, néztem, fotóztam magamat és másokat.  De előtte még a tér sarkában a fejem búbján leszart egy madár.  A fene se gondolta, hogy még a hülye madarak is erre járnak.  Nem csüggedek, felveszem a harcot, hazajöttem, most mindjárt kimegyek az erkélyre és jól lepisálom :D

 Ma négyen elmentünk vacsizni egyet magyarul olasz étteremben koszovói albán felszolgálóval.  H nem olasz az ott lett nem 99 hanem 100%, amikor a chiantit meg kellett mutatni a borlapon, h mire is gondolunk :)  Hazafelé a 8. avenyún rengeteg rendőrautó volt (még NY-i viszonylatban is).  A Broadwayen még annál is több (azaz több tucat).  Az 53. utcán gyalog sem tudtam átjutni, pedig M Barack állítólag épp már a színházban ült.  Állítólag addig zárva marad minden, amíg a sónak vége és kijön onnan.  Jó, h vannak még országok a Földön, ahol az elnök kultúrálódik néha.  Jó tévétornát mindenkinek.

Ma (szombaton) voltam a Central Parkban, mondjuk kicsit több, mint az egyharmadáig sikerült felsétálnom.  Volt ott egy erdős rész, ahol úgy lehetett olvasgatni egy padon, mintha az ember egyedül lenne a környéken.  Mindezt New York közepén egy napfényes szombat délutánon.  Nagyon jól meg van csinálva, van rész a sportoknak, a napozáshoz, a biciklizéshez, rengetegen zenélnek, lehet csónakázni és van a közepén egy darab erdő. Tényleg zseniális.

 Ha sikerül, igyekszem majd egy-két képpel is illusztrálni.  Mindig lesz egy, amelyikre továbbiak reményében érdemes kattingatni.  Most direkt az elsőre tettem a linket, de ez nem lesz mindig így. :)

Ha minden utcazenészt lefotóztam volna, még mindig ott kattingatnék és csak a végén jöttem volna rá, hogy felesleges amit csinálok, mert a tök jó kis dallamok, amik betöltik a park zugait, úgysem hallatszanak a képeken.  Videó kamerám meg nincsen :)

Itt tényleg minden van, amit csak el lehet képzelni...  A kínai negyed giccsei ehhez képest sehol sincsenek...

Meg kell becsülni ezt a képet.  Döbbenetes, h az amcsik mennyire nem értik a "csinálna rólam egy fotót?" koncepcióját.  Ok, h nem mondom, h a "Fehér ház legyen a háttérben", na de mégis.  Döbbenetes felvételek majd a washingtonos bejegyzésnél.  Arra ki is fogom tenni a tizennyolcaskarikát, mielőtt szalaimariska megbüntet :)

Ja, ez talán itt éppen Manhatten kellős közepe.  Itt olvasgattam egy csomót egy mókus és néhány madár társaságában, akiket csak azért küldtek, h ne mondhassa senki, itt még a madár sem jár.  (Ezúton is ellnézést kérek az álamfőtől h a h-t használom hoggy helyet.)

Ez meg a Broadway, ahol valami bolhapiac-szerű izé volt.  Hazafelé kinéztem magamnak a MoMA-t (Museum of Modert Art), ezen a hétvégén az jön.  Előbb persze a washingtoni beszámoló.

Ideértem.  Nem volt különösebben bonyolult, bár kilenc órát ülni egy repülő hűtőszekrényben, kemény feladat.  Kicsit azóta is küzdök a kihívással, h ne törjenek le egyesével az eljegesedett hajszálaim, valahányszor bemegyek egy boltba valami apróságért, ami a különböző adók miatt végül másfélszer annyiba kerül, mint ami ki van rá írva :)  Eddig amúgy minden a legnagyobb rendben, hétfőn végre beköltöztem az apartmanba is, ami egészen szeptember végéig az otthonom lesz.  A céggel éppen szemben van, a 36. szinten.  Első nap kitettem a lában az erkélyre, kicsit le is néztem a matchbox méretű taxikkal teli utcára, de sokat azért nem esett (volna) jól ott időzni egyelőre.  Képek majd gyünnek.

A címem (ahová az ajándékot remélő kispajtások a képeslapokat küldhetik):

Ritz Plaza

Apartment 36F

235 West 48th Street

New York, NY 10036

Mára ennyi, folyt köv.