Ez egy jó régről elmaradozó bejegyzés. Ha jól számolom, legalább három hete tartozom vele. Sikerült nagy mázlival pont az Irene hurrikános hétvégére jó előre szállást foglalnom Chicagoba, mondván, Bálinték is voltak ott, én sem hagyhatom ki :) Amikor kiderült, h jön erre a viharasszonyság, gyorsan áttettem a vasárnap esti repjegyemet keddre, szereztem két extra nap szállást (olcsó kollégium, nyolc ágyas szoba, de amikor odaértem, közölték, h valamit benéztek, bocs, nincs meg a hely amit foglaltam, és ha nem sértődöm meg, ugyanazért az árért egy egyágyasba raknak). Ezen kívül megbeszéltem, h én akkor hétfőn és kedden a chicago-i irodából dolgoznék. Nálunk a trading floor, ahol vagyok, kész bolondokháza, rumli, kiabálás, kihangosított telefonok és tévék, kacatok mindenfele, úgy négyszáz ember (lehet h hat, nem számoltam). Ott ugyanaz a harmincnyolcadik emeleten, lenyűgöző kilátással a Michigan tóra, 15-20 ember (nagyobb részük épp szabin), csend és nyugalom, ingyenkávé (rengeteg fajta). Ami közös, az asztal alja ott is olyan béna kialakítású, h egy rendes lábkinyújtás komoly küzdelmet igényel. Szóval az iroda, és eleve a plusz két nap külön kaland volt, és így még sokkal jobban megérte az út.
Most jöttem rá, hogy ezt a blogot már elkezdtem írni, amikor negyven percet álltunk sorba a felszálláshoz. Megkeresem és bemásolom ide, jól.
Chicago! Nekivágtam, most itt ülök a LaGuardia reptéren és várom, h beszállhassak a gépbe. Odakint gyönyörű napsütés, ami igazán luxusszámba megy a tegnapi hidegfront és a holnapi hurrikán között félúton. Remélem azért marad még valami New Yorkból és New Englandből, mire meg akarnánk nézni :) 26 éve nem volt ilyen hurrikán és a manapság amúgy is népszerű masszív zivatarokkal együtt mindenki azt várja, h ez az augusztus megdönti a legesősebb hónap rekordját, amelyet most egy 1880-as évek-beli hónap tart. Én tehát nem fogok tudni beszámolni arról, hogy néz ki, amikor az ember a 36. emeleten van és átmegy rajta egy hurrikán, de sebaj. :) Érdekes ez a sok eső, mert eddig csak kétszer áztam meg, egyszer este hazafelé, amikor a 14. utca környékén vacsiztunk (a metrótól hazáig a 6 utca is nagyon durva volt, holott amikor kijöttünk azétteremből, még megegyeztünk, h nem is esik az eső annyira). Másodszor amikor abostoni vendégekkel sétáltunk, keresztül a Central Parkon, ami tök üres volt (néhány hülye futót és 3 még hülyébb turistát leszámítva :) ). Ez is élmény volt, nem láttam még így soha (mert nyilván máskor nincs velem a másik két hülye turista :) aki elcsal oda). Szóval most itt ülök, és várom, h elinduljon a kaland. Már a gépen. Kicsit késni fogunk, mert a kapitány szerint kb 30.-ak vagyunk a sorban és ez egy 30-40 perces dugót jelent. Még jó, h ez kis reptér (nem is nagyon van ennyi gép a kapuknál :) ). Remélhetőleg a következő bejegyzés már tényleg Miss Saigonból Chicago-ból érkezik.
Idáig tartott az anno online, most megtalált rész, vissza a mába. Chicago sokkal érdekesebb volt annál, hogy onnan is irogassam a blogot :) Végül a fent említett repülőgép csak eljutott a kifutópályáig, felszállt, repült és le is szállt. Sajna odafelé éjszaka mentem, visszafelé pedig az ablak mellé szóló helyemről a kilátást egy hajtómű takarta el (kértem, h vigyék onnan, de valamiért nem voltak rá hajlandóak), úgyhogy a tájból, ideértve a Niagarát is, semmit nem láttam.
Chicagoban valamikor a XIX. század végén volt egy nagy tűz, amiben a teljes belváros elpusztult. Jött egy csomó építész meg várostervező és kialkották magukat. A város építészete ennek megfelelően sokrétű és gyönyörű, múltszázadi felhőkarcolók, modern üvegpalotákkal keverednek. A metró (a Vészhelyzetben látott módon) a belvárosban a föld felett jár agyonrozsdállot állványokon. Ez nagyon hangulatos, kevésbé jó, ha az ember aludni akar(na) éjjel :) Megjegyzem a metró nyújorkban is kéregvasút, sok helyen látni a vonatokat, amikor az ember sétálgat.
Chicagoban magas ház is van sok, szombaton a Willis (ex Sears) toronyba mentem fel, ami Amerika legmagasabb épülete (amíg a WTC helyén az új csodát be nem fejezik), és jó ideig a világ legmagasabb épülete is volt. Ahogy megy fel a lift, kiírják, h most hagytuk el az Eiffel torony, az Empire State Building, stb magasságát. A kilátó szint a 103., külön érdekesség, h négy kis üvegkalickát tettek a külső falon kívülre, ott is le lehet nézni az üveglapon keresztül, amin áll az ember (kissé szpúki, nagyon lassan szokható meg, ha egyáltalán). A hülyegyerekek ugrálnak rajta, miközben szüleik tapsikolnak, én meg csak sírok belül, mi lesz a világgal, ha ennyire nem működik az evolúció szelekció része :) Érdekes, hogy itt sokat, mondjuk egy órát, kellett sorban állni, h az ember feljusson, vasárnap a másik magas házban (ahol 40 másodperc alatt visz fel Amerika leggyorsabb liftje a kilencven valahányadikra), a John Hancock toronyban lasszóval fogták a turistákat. Innen naplementét is néztem, bár kissé borúsra sikeredett, de azért nem volt rossz, főleg, h a kis népsűrűség az esti fények megvárását is lehetővé tette. Azóta NY-ban is bepróbálkoztam ezzel, de az Empire State Buildingről megnézni az éjszakai fényeket rengeteg türelmet és némi közelharcot igényel. Nagyon megéri persze az is.
Chicago-ban amúgy főleg a belvárosi sétával telt el a hétvége. A Michigan tó partja gyönyörű, egy végtelen hosszú sétány, a Bigyót is tartalmazó Millenium park, csomó múzeum (csak a szépművészetit néztem meg, céges belépővel ingyen :) csodás Chagall üvegablakokkal benne). A Millenium park több részből áll, a Bigyó, az arcos szökőkút, a tekergős híd, egy nagy színpad, előtte hatalmas gyeppel, virágoskertek. Mindegyik egy cégről kapta a nevét (talán nem véletlen ;) ). Imádtam azt a fajta kreativitást, ami egy-egy ilyen résznél megjelent. Tervszinten persze a budapesti rakpartokkal kapcsolatban is legalább ilyen kreatív ötletek látnak napvilágot (és kerülnek fiókba) évente nagyjából háromszor.
Szombat este véletlen találtam rá a Blues háza nevű helyre, ahova később vissza is mentem egy jó kis (meglepő errefelé egy ilyen nevű heyen) blues koncertre. :) Vasárnap még megnéztem a Tudomány múzeumot. Ennek méretei leírhatatlanok, interaktivitása szintén. Itt minden van gyereknek és felnőttnek. Kedvencem valami háromnegyed órás orvosi foglalkozás volt, ahol csapatokban lehetett beavatkozásokra tényleg reagáló robotbeteget kellett gyógyítani (sajnos beállni nem volt időm). Elég rohanósra sikerült, de még így is órákat töltöttem ott, láttam a Bodies kiállítást is, ami épp itt járt. Gyerekkel körülbelül három hét alatt járható be ez a múzeum. Hétfő este elhatároztam, hogy gyorsan megnézem a Bigyót, aztán usgyi másfelé. Leragadtam viszont, annyira más a Bigyó minden fényviszony mellett, hogy meg kellett várjam a szürkületet, majd a sötétedést. (Ja, amúgy a Millenium park első bejárásakor pont sikerült nem meglelnem a Bigyót, a Willis toronyban sorbanállás közben láttam róla fotókat, amint tudtam visszarohantam hozzá :) Remélem érthető miért.)
Kedd este simán hazaértem. Kijöttem a Times Square-en a metróból, láttam a rendőrlovak után az utcán maradó kis gombócokat, és megállapítottam, lószar van itt, nem hurrikán.
Mióta beesett a kicsi család, menekülttáborossá vált a lakás :) és kevesebb az idő fotókat válogatni. Úgyhogy képek to follow, addig is olvassátok ezt és képzeljétek ide a többit.
