Múlt előtti hétvégén befizettem egy buszos túrára (az olcsóbb fajta, amiben az amerikaiak nem bíznak, pedig a hat buszból csak kettő robbant és az is le ráadásul hazaúton). Szóval bekerültem egy dobozba két napra 15 kínai és 35 indiai közé. Ahogy a régi mondás tartja, "két dolgot utálok, a rasszizmust és az indiaiakat". Meglepő volt, hogy mennyire ismeretlen utóbbiak számára az angoloknál oly alapvető pontosság és sorbanállás fogalma. Egytől egyig nagyon kedvesek, kivéve, h nem csak h beállnak mindenféle trükkel mindenféle sorba az ember elé, de az az ember érzése, h ha egyet beenged, jön a maradék 1.299.999.999 is :) Sebaj, végigvártam, h mindannyian elémtolakodjanak (FAMILI, érted, FAMILI és ez indok mindenre :D ) és utánuk (már azok után akik nem abból csináltak viccet, h milyen jópofa dolog minden alkalommal 10-20 percet késni) felszálltam a buszra, irány a Niagara és a Thousand Islands nevű képződmény (aminek a neve becsapás, mert tulajdonképpen aktuálisan 1846 darab kisebb-nagyobb szigetből áll az USA és Kanada határán).
Szóval sikeresen keresztülbuszoztuk magunkat New Jersey-n és Pennsylvannia-n, h aztán visszaérve New York államba megnézzük a legszebbnek mondott természeti látványosságát. El kell ismerni, hogy összességében az út nagyon jól szervezett volt, sok mindent sikerült megnézni. A Niagara az USA legrégebbi úgynevezett State Parkja, még a 19. század vége felé alapították. Nyilván rengeteg ember volt itt, ezért egy kellemes másfél órás naponsülős (mégsem lett volna hülye ötlet valami sapkát vinni :) ) sorbanállással kezdődött a látványosság. Először a Maid of the Mist nevű húsz perces hajóútra mentünk (a kék esőkabátos törpék a képeken). Ez bevisz a két nagy vízesés alá egész közel. Az amerikai oldalon van az American Fall (meglepő név), aminek tkp van még egy kis mellékága is. A két oldalon (de főleg azért a kanadain) van a Horseshoe Fall, ami nevéhez méltón patkó alakú és rendkívül nedvessé tesz mindenkit, aki akár csak hajón is a közelébe merészkedik.
A hajótúra két legnagyobb tanulsága, hogy a kanadaiak nem tudnak franciául (már bocs, de mi az, h "médám é mésziő"? hol van itt a liezon, atyaég :D ), illetve hogy a szivárvány (amiből itt egymás fölött két teljes ív is volt) rettenetesen vizes egy dolog, ha az ember odaér, hirtelen a fejére hullik a fél vízesés (ami egyébként nagy fun). Fotók sajna nem túlzottan vannak a horseshoe-ról, mert szakadó vízesésben nem akart kibújni a nikon az esőkabát alól. Hogy nem kényszerítettem ilyesmire, azt az azóta is tartó megbízható működéssel honorálja.
A túra után a sziklafal tetején mászkáltam egy kicsit, itt mindenféle teraszok vannak, ahonnan, ha az ember hozzáfér az egyébként végtelenül kedves (mert nem éppen sorbanálló) indiaiaktól, gyönyörű kilátás nyílik a vízesésekre. A másik kalandos rész (kizárólag sárga esőkabátos törpék számára) a Cave of the Winds. Itt egy lift levisz a sziklafal oldalába, ahol ki lehet menni a vízesés mellé és egy ponton szinte beállni alá. Itt rájöhet az ember, h a kisebb vízeséstől is jó vizes lehet (külön szandált is adnak a produkcióhoz). Este pedig az egész kócerájt a kanadai oldalról megvilágítják mindenféle színes fényekkel. A kanadai oldalra egyébként itt nem mentem át, mert egyrészt féltem, h nem érek vissza időben, másrészt ott csupa nagy épület és szálloda volt, szemben az amerikai oldal parkjaival, harmadrészt (bár elvileg onnan szebben látszik az amerikai oldal) nem találtam olyan nagynak a különbséget. Akkor ugyanis még mindkét oldal AAA minősítésű volt :)
